dr. Kádár Annamária pszichológus ajánlója

A mesélést – ugyanúgy, mint a zenei nevelést – Kodály véleménye szerint már a születés előtt kilenc hónappal kellene elkezdeni.[1] Gyermekünkkel ugyanis már a fogantatás pillanatától kezdve kommunikálhatunk. A Gilles de Maitre által rendezett Világra jönni[2] (Premier cri) című filmben láthatjuk, hogy egyes kultúrákban az anyák még szülés előtt megkeresik gyermekük dalát, és ezt éneklik neki a várandósság ideje alatt, születéskor és később bölcsődalként is.

Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy a magzat már a méhen belüli időszakban is tanul, és érzékeny a külvilág jelzéseire. Megjelent az intelligens, kompetens magzat fogalma: bizonyított tény, hogy az újszülött megismeri édesanyja, édesapja hangját születése után, és hogy a várandósság alatt gyakran hallott zene vagy mese megnyugtatóan hat a síró csecsemőre. Az anyaméhben megszokott hangokat, dallamokat a csecsemő születése után is felismeri. Az anyák ösztönösen símogatják magzatukat, ha az hasukban mocorog, és van, aki tudatosan és aktívan keresi a várandóság ideje alatt a kapcsolatot kisbabájával.

A magzattal való kommunikációban a legfontosabb az érzelmi kapcsolat kialakítása, a szeretetkifejezés és a csecsemő identitásának, jelenlétének elismerése már ebben a korai időszakban. A kommunikáció megtörténhet a belső hangunkkal is, énekelve, táncolva, mesélve, vagy vizualizációs-relaxációs technikákon keresztül. Mivel a magzat az anyaméhben is hall, már nagyon korán el lehet kezdeni az énekelést és mesélést. Megszületése után, amikor ringatjuk és énekelünk neki, a szívdobbanás mellett a magzati korban megismert dalok is biztonságot adnak számára. A rendszeres éneklésnek és mondókázásnak a kötődés kialakításában is nagy szerepe van.

Az irodalmi élmény megalapozása a bölcsődallal kezdődik, amelyben a ringatás öröme összekapcsolódik az énekkel. Az altatók, melyeket az anyák énekeltek, dúdoltak elalváskor gyermekeiknek, megteremtve az ébrenlétből az álomba való átmenet rituáléját, magas érzelmi töltettel rendelkeznek. Az anya hangja, a becézgetés, a kedveskedés biztonságot nyújt és megkönnyíti a gyermek számára az ellazulást. Az ismerős ritmus, dallam összekapcsolva a ringatással, az anyaméh biztonságát idézi fel a gyermekben, ezért jelentenek örömöt a mondókák és a versek még úgy is, hogy a gyermek nem is érti ezek szövegét.

A csecsemővel való kommunikáció hatékony eszközei a különböző hangok, az éneklés, a zene, a bölcsődalok, az ölbeli játékok, a ritmikus mondókák és mozgások, ezeket a beszélni még nem tudó gyerekekkel is játszhatjuk pár hónapos kortól az óvodáskor végéig.

A gyermek születése után énekelt dalok és mondókák estében fontos a szöveg és dallam monotonitása, a halkítás és lassítás, valamint az, hogy ne legyenek benne éles váltások. A bölcsődal, “énekbeszéd” gyakran halandzsanyelven szól a gyermekhez. A szavakkal és dallamokkal való játék átmenetet képez a beszéd és az éneklés között.

Amikor a gyermek segítséggel már tud ülni, tapsoltathatjuk, csiklandozhatjuk. Amikor már biztonságosan ül, következhetnek a döcögtetők, a höcögtetők és lovagoltatók. Mondókát mondhatunk akkor is, amikor feláll (Áll a baba, áll), amikor elindul (Jár a baba), amikor leül (Sétálunk, sétálunk) és guggolni (Ég a gyertya, Nyuszi ül a fűben) tud.

A mondókákat, ringatókat, lovagoltatókat az anyák ösztönesen használták a gyermekkel való kommunikáció során, öltöztetéskor, fürdetéskor, altatáskor. Sokszor halandzsanyelvet is használtak, varázsszavakkl bűvölték, ringatták álomba gyermeküket. A hangsúly a mozgás, allam, ritmus egységén és a testi közelség megtapasztalásán volt.

A különböző ölbeli játékok, a lovagoltatók[3] (Hőc-hőc katona, ketten ülünk egy lóra, azon megyünk Budára, a budai vásárra), a döcögtetők, höcögtetők (Kicsi kocsi, három csacsi, döcögő, döcögő, benne gyerek, kicsi kerek, göcögő, göcögő, göcögő!), a cirogatók (Ciróka, maróka, mit főztél, kását, hova tetted, a pad alá, megette a pap macskája!), simogatók (A házat kiseperjük, a port letöröljük, az ablakot becsukjuk, a kulcson egyet csavarintunk), csiklandozók (Kerekecske dombocska, itt szalad a nyulacska, erre szalad, itt megáll, itt egy körutat csinál. Ide bújik, ide be, kicsi gyermek keblibe), kézmozgatók, csippkedők (Csip-csip csóka, vak varjúcska, komámasszony kéreti a szekerét, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta, hess-hess-hess!), a tenyérsimítók (Hasítom a tenyerét, vágom, szeletelem, szúrom, könyökölöm, pacsit adok, megpuszilom), ökölütögetők (Töröm, töröm a mákot, sütök vele kalácsot) a hintáztatók (Hinta-palinta, régi dunna, kiskatona, ugorj a Tiszába), az ujjacskaszámolók (Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte-megfőzte, ez az iciri-piciri mind megette!), a tapsoltatók (Tapsi-tapsi mamának, cukrot ad a babának), a tenyérbemutatók (Itt csücsülnek a madárkák, itt, itt, itt!) láblógatók (Lóg a lába, lóg a’, nincsen semmi dóga, mert ha dóga vóna, a lába nem lógna), a zenés mondókák és altatók (Tente baba, tente, itt van már az este, aludj szépen, álmodjál, a szemedet hunyd le. Álmodjál rózsával, gyönge violával, aludj, aludj szép csendesen, aludj kicsi baba), csitítók (Fakakas, bújj a likba, ott hallgass! Kata, Kata, két garas, neked adom, csak hallgass) elsősorban érzelmileg hatnak a gyermekre, erősítve a szülő-gyermek kapcsolatot. döcögtetők, a höcögtetők és lovagoltatók. Mondókát mondhatunk akkor is, amikor feláll (Áll a baba, áll), amikor elindul (Jár a baba), amikor leül (Sétálunk, sétálunk) és guggolni (Ég a gyertya, Nyuszi ül a fűben) tud.

A mondókáknak ugyanakkor fontos szerepük van az anyanyelvi és zenei nevelésben, a koncentrálóképesség, memória, mozgáskoordináció és testtudatosság fejlesztésében.

Kezdetben a dallam, a ritmus fontosabb, a szöveg sokszor halandzsává alakulhat át, és a sorok is felcserélődhetnek. A gyermek örül a közös játéknak, mivel nagy az igénye a testközelségre, a tapintásra, az érintésre. Az ölelés, ringatás, puszilgatás, a dögönyözős, paskolós, csiklandozós, összebújós, magasba röpítős játékok a gyermek és szülő közötti szoros érzelmi kapcsolatot, a bizalom és biztonság kialakulásának lehetőségeit biztosítják. Az ölbeli játékok, melyeket bizalmi, kapcsolatteremtő játékoknak is nevezünk, az érzelmi intelligencia fejlesztésének eszközei is, amelyekben fokozottan jelen van az egymásra figyelés és a szeretet. Emellett fejleszthetjük velük a gyermekünk szókincsét, beszédértését és beszédészlelését, kifejezőkészségét, bővíthetjük a világról szóló ismereteit és serkenthetjük mozgásfejlődését is. Gazda Klára Gyermekvilág Esztelneken[4]című könyve a magyar gyermeknevelés régi mintáit mutatja be az évkörökhöz kapcsolva, egységében szemlélteti a gyermekéletet a születéstől a kamaszkor végéig. Könyvében nagy kincsre lelhetünk, dajkarímek, mondókák, dalocskák, játékok tárházával találkozhatunk. Minden gyermeket nevelő felnőttnek ajánlott olvasmány!

Fontos, hogy elegendő időt szánjunk ezek ismétlésére, valamint a hangunk módosításával és a megfelelő mozgásokkal, lógatással, dobálással, csiklandozással és mutogatással kísérjük az ölbeli játékokat, mondókákat. Jellemző, hogy kezdetben a felnőtt az aktívabb, majd amikor a gyermek megismeri a mondókát, a helyzet megfordul. Egyéves korban a mondókák mellett a versek is esztétikai élményt nyújtanak – ekkor még nem irodalmi, hanem zenei élményről beszélhetünk.

A kisgyermek első éveiben figyel fel környezete tárgyaira, többek között a könyvekre. Még nem tudja, mire valók, játszik velük, tépdesi őket. Amikor mát tárgyak után nyúl, adjunk kezébe képeskönyvet.  Kétévesen már képes megfelelő módon fog bánni velük, és szívesen lapozgatja ezeket. Ez a magatartás hasonló ahhoz, amit Sartre írt le: még nem tudott olvasni, de a felnőtteket majmolva már követelte saját könyveit, szagolta, tapogatta a könyveket. Szereti, ha mesélnek neki, beszélnek hozzá, számára a valóság nagyon tarka, csodálatos, kissé kusza és érthetetlen.

Nagyon fontos kezdetektől fogva a szülői minta – ha a gyermek látja a szüleit olvasni, akkor maga is utánozni fogja ezt a viselkedést. „Őrizkedj attól, akinek csak egy könyve van” mondja Aquinói Szent Tamás. Gondolatát érdemes megfontolni, mivel elsősorban a család mutat példát a gyermeknek, hogy mennyi és elsősorban milyen olvasmányok találhatók a lakásban, hogy a szülők mennyire szoktak és szeretnek olvasni.  A szülő saját olvasói magatartásával mutat példát a gyermekének. Nem azt mondja gyermekének, később sem, hogy fiam olvass, hanem csak egyszerűen olvas. Hitelesen, önazonosan, élvezettel, nem kötelességként és kipipálandó feladatként. Hogyha azt látja a gyermek, hogy szülei egy-egy csendes órában, percben kézbevesznek egy könyvet, vagy  a pihenésük egy módja a tévénézés helyett az olvasás (hintaszékben, fürdőkádban, kertben, kiránduláson, utazáskor autóbuszon), akkor ez elég minta  a számára. A kisgyermek cselekvésében két motívumnak van nagy jelentősége: az utánzási hajlamnak és az önállóságra való törekvésnek. Élénken él bennem az a kép, amikor kétéves Milla keresztlányom kiságyában áhitattal lapozott egy ábrák nélküli szakkkönyvet, és közben olvasó édesanyját utánozva duruzsolt, halandzsanyelven beszélt hozzá.

A lapozgatókban, leporellókban olyan tárgyakról találunk egyszerű vonalakkal megrajzolt képeket, amelyek körülveszik a gyermeket. A keményfedelű vagy műanyag borítású könyvben a tárgyak, állatok más színben vagy eltérő formában is megjelenhetnek, mint a valóságban, és ha a gyermek így is ráismer a tárgyra vagy élőlényre, az azonosítást öröm kíséri. A képekhez kötött szavak segítik a képzetek kialakulásának folyamatát. A könyvekben öröm rámutatni az ismerős tárgyakra, állatokra, és a könyv képei alapján elmesélni, milyen egy gekkó – akkor is, ha a valóságban nem látott még ilyen állatot.

Az ismeretlen tárgyakat ábrázoló képekre is felfigyel, megtanulja a nevüket, és rögzíti a szavakat, ami az “én is tudom” örömét nyújtja számára, segítve a világ megismerését, felfedezését, az összefüggések megértését és egyben az éntudat kialakításának lényeges mozzanata. Így válnak a leporellók az auditív és vizuális memória fejlesztésének eszközévé, hozzájárulva a beszédértés és a szókincs fejlesztéséhez is. A gyermekkel együtt “olvashatjuk” a képeket, mesélhetünk róla, mintát adva neki arra, hogy később képek alapján ő is mesélni tudjon.

A versekben kezdetben nem a tartalom, hanem a ritmus és a zeneiség ragadja meg a gyermeket, a rímek játékosságába. A mozgásos feszültség átalakul a ritmus feszültségévé. A többször hallott mondókát, verset beépíti a játékába is és a szülővel együtt is feleleveníthetik a kedvenc verssorokat, amikor a helyzet előhívja ezeket. Négy-ötéves korban már sorokat, szakaszokat is megjegyez a gyermek a   versből. “A jó vers élőlény/akár alma/ha ránézek, csillogva visszanéz/mást mond az éhesnek s a jóllakottnak/”- mondja Weöres Sándor a Vázlat az új líráról című versében.

Mesélhetünk a beszélni még nem tudó másfél éves gyermeknek is. Ha elutazunk nyaralni, az új helyen való első lefekvés előtt visszamesélhetjük neki röviden a napját. „Amikor reggel felébredtél, ott voltak a csomagok az előszobában. Megittad a tejet, felöltöztünk, és elindultunk az autóval. Beültél az ülésedbe, hallgattuk a zenét, majd elaludtál. Amikor ideértünk a tengerre, akkor megnéztük a nagy vizet, játszottál a homokban, kerestünk csigákat, majd megnéztük azt a szobát, ahol most aludni fogunk. Itt van a macid és a rongyod, anya pedig itt alszik melletted. Holnap is kimegyünk fürdeni, milyen jó lesz!” Ha a gyermek nem is érti a teljes szöveget, az ismerős kifejezések mentén megfejti a történetet. Később ugyanezt a mesét mesélhetjük neki állatszereplőkkel, mivel egy bizonyos kor után már jobban szereti úgy követni az eseményeket, hogy így ismerjen önmagára, mintha róla mesélnének. „Egyszer egy napon Nyuszi mama elment a kis nyuszikkal a piacra vásárolni. Vettek almát, diót, mogyorót, sárgarépát. A kis nyuszi nagyon szereti a sárgarépát, de a dió nem igazán ízlett neki. Képzeld, hogy....”

Két-hároméves korban gyermek- és kisállat történeteket mesélhetünk. A kétéves gyermeket egy mese kapcsán nem annyira a tartalom köti le, mint inkább a mese hangzása és a felnőttel való kapcsolat fenntartása. Fontos, hogy ekkor a mesében még ne legyen gonosz szereplő, akadjanak viszont a gyermek számára ismerős elemek. Ebben az életkorban szívesen hallgat olyan történeteket, amelyeknek ő vagy egy hozzá hasonló gyermek van a középpontjában. Minél részletesebbek a hétköznapi történetek, annál jobban tetszenek neki. Ekkor még nem a varázslatosat, hanem az ismerős dolgokat várja, szívesen hallgat olyan meséket, amelyek arról szólnak, hogy az anya mit csinált, mielőtt érte ment volna az oviba. Ezek a történetek segítenek a napi eseményekre való visszaemlékezésben, az élmények rendszerezésében, ami pedig biztonságossá és kiszámíthatóvá teszi számára a világot.

A hároméves óvodás már tudja, hogy melyik könyvben találhatók kedvenc versei, meséi, élvezettel hallgatja a láncmeséket, a kalandos állatmeséket, a rövid történeteket, a hármas tagolású ismétlődéseket. A mese akkor tartja ébren a gyermek figyelmét, ha váltakoznak benne a párbeszédek, a ritmikus ismétlések, szófordulatok.

Ekkor még nem tudja elkülöníteni a valóságot a mesétől, ezért félelmet, szorongást érezhet a varázsmesék kapcsán. Szókincse és figyelmi kapacitása sem teszik még lehetővé azt, hogy bonyolult és hosszú meséket hallgasson. Ebben az életkorban a legmegfelelőbbek a rövid és minél egyszerűbb cselekményű, ismétlődő részeket és kevesebb konfliktust tartalmazó hétköznapi történetek, melyeknek hőse ő maga. Ahhoz, hogy a gyermek megtanuljon mesélni, mesét hallgatni, a szülő, az óvónő ölbe veheti őt, és visszamesélheti neki az aznapi történeteket.

A négyéveseknek az egyszerű szerkezetű, ismétlődő részeket is tartalmazó láncmesék, valamint a rövidebb állat- és novellamesék ajánlottak, mivel cselekményük egyszerű, a bennük szereplő állatok tulajdonságai és viselkedése is emberi. Fontosak maradnak a versek és dalok is. Ha többször is meghallgatja ugyanazt a történetet, már tudja, mi fog következni, így a világ kiszámíthatóvá válik számára, hiszen az események az elvárásainak megfelelően alakulnak.